Pusztába kiáltott szó .

Gyermekkoromban kicsit félve, kicsit kíváncsian kerültem ki azokat az embereket, akik láthatóan magukban beszéltek, motyogtak vagy éppen kiabáltak bele a (vak)világba. Nem volt normális dolog, persze a felnőttek eltűrték, hiszen beteg, rosszabb esetben részeg volt az illető.

Manapság semmi meghökkenést nem kelt, ha valaki a levegő magyaráz, a semmire hadonászik. Előbb-utóbb észrevesszük a fülhallgatót fülében és így már az is magyarázatra lel, miért kiabál sok esetben. Nem hallja saját hangját. Mi bezzeg halljuk, bár abszolút nem érdekel mondandója. Tinédzserek kommentálják beszólásokkal (ha nem a saját fülhallgatójuk által kínált valótlan világba merültek), másokat csak szimplán zavar.

A szemünket be tudjuk csukni ha valamit nem akarunk látni, a fülünket csak demonstratív mozdulatokkal. Akkor persze mi lennénk a modortalanok, bunkók.

Közben emberünk elégedetten dicséri meg magát, milyen hatékony: közlekedik, újságot olvas, reggelizik, távügyintéz egyszerre.
Hiszi ő! Agyunk igazából nem képes egyszerre ennyi dologra figyelni. Valamelyikben biztos hibát vét. Esetleg nem emlékszünk helyesen a megbeszéltekre, elnézünk egy lámpát, leesszük a ruhánkat, nő a rossz stressz. Dupla munka, fele haszon.

És még bolondnak is néznek…